„Nem ilyen volt Scatha, ó nem,
Ő szürke volt, hideg és idegen,
némán kúszó, vak, kegyetlen,
lassan, mint halál, közeledett csendben.”

Volt idő, amikor Vadonföld északi vidéke tilalmas volt az éothéod, a rohírok ősei számára. A megátkozott földön a Nagy Féreg, Scatha a Sárkány pusztított, és a Homály szolgái vadásztak a szabad népekre. Némák voltak a völgyek, üresek a puszták, és átjárhatatlanok az erdők.

Most az éothéodok kardjai vágják le a rémeket a völgyekben, csizmáik tapodják a puszták földjét, és fejszéik ritkítják a sűrű erdőket. Most az ő győztes kürtjeik hangja zeng a vidéken, és visszhangzik a hegyek pereméről. A sárkányölő herceg fényes lakomára várja haza népét, diadalának hajnalán.. Az éothéod pedig felel neki.

Íme, hazatérnek a távoli háborút megjárt, meggyötört, átkozott, de büszke hadurak, a régmúlt holtak emlékét őrző dalnokok, az egykor a Féreggel viaskodó száműzöttek, a Vadászúr felkent szolgái, és az égi tűz új gyermekei.

Eljött az idő, hogy észak új urai tort üljenek a Sárkány teteme felett.

„Csontot zúzott a mély homályban,
sápadt gyomra szikla ágyában;
barlangja sír, hideg, komor,
hol semmi élő nem dalol.”

Az öreg wītganok évszázadok azt óta tanítják, hogy az teszi a harcost, amit megoltalmaz. Van, ki a családját és a tűzhelye melegét védi. Van ki a földet, mely egyszerre ad kenyeret és majdan sírt. Van, aki urát követi a halálba, és van, aki hitét vagy kincsét őrzi éberen. Kevesen vannak már, akik az éotheod örökséget őrzik, és túl sokan, akik saját dicsőségüket. Egy dolog azonban mindegyikükre igaz: a harcos éberen őrzi azt, ami számára a legfontosabb.