Éothéod kultúra, extra infók

(Az eddig beérkezett játékosi kérdések alapján, elkerülhetetlenül újabb kérdéseket generálva.)

Az éothéod nép rossz napjai

A harmadkor 1977-ik évének környékén az éothodok már nagyon kevesen vannak. Számuk mostanra maximum százas nagyságrendben mérhető, ebből másfélszáz érkezik északra, a többi lassan csorog idefelé. A nép végső eltűnése egy valóban nyomasztó, évszázadok óta fennálló probléma: a rhovanioni uradalom pusztulása volt az első csapás, utána az anduin völgyének kegyetlen vidéke, majd a nyugati háborúk és a népvándorlás északra tízezrek halálával járt.

Valaha sokkal több éohring volt, ahogy a nép elfogyott, az éohringok valóban összeolvadtak vagy eltűntek. A régi bölcselkedő éohringok közül már csak a Ċiriċhād és a Drádskolpák maradtak, de a különböző tucatnyi, különböző szolga munkát végző éohring valóban feloszlott, maradványaikat a Csillag gyermekeinek csapata őrzi. A Hadurak is számos különböző, valaha volt harci éohring egyesülése, mivel alig maroknyian maradtak a háború végére. Martalék sosem volt éohring, de ők is sokkal többen voltak a mostani létszámuknál.

Az éothéod életmód az északra költözés előtt, közben és után

Az éothodok nagyjából másfél évszázaddal ezelőtt Kelet-Rhovanionban éltek, ahol gondori szokások szerint próbáltak államban élni és mindenféle uralkodóik voltak, akiknek a nemzetségfők hűséget esküdtek. Miután az egészet porig égették a keleti ekhósok, az Anduin folyóvölgyébe menekült nemzetségek maradványai egyetlen hatalmas vándorló törzsbe gyűltek össze és megszülettek a nemzetségekkel párhuzamos szerveződések, az éohringok. 

Az elmúlt évszázadban az éothéodok mindig épp oda vonultak, ahol biztonságosabbnak vagy fenntarthatóbbnak ítélték meg a környéket és követték az évszakokat, hogy a méneseiket és csordáikat etetni tudják. Valójában generációk óta elég céltalanul vándoroltak ide-oda, hol a Bakacsinerdőből kitőrő szörnyekkel, hol a Ködhegységből kiömlő koboldokkal, gyakran az Anduin völgyének ember fosztogatóival küzdöttek az életbenmaradásért. A sátortáborok nemzetségi alapon jöttek létre eleinte, jól elkülöníthetően, de egymástól kőhajításnyi távolságra, amíg az éohringek fel nem lazították ezt a rendszert. Egy éothéod még így is inkább a családjával aludt és onnan ment el a dolgára, leszámítva persze az igazán összetartó éohringeket. 

A rhovanioni mészárlások után első évtizedekben a sátortáborok mindig “állandónak” voltak bélyegezve, de aztán a körülmények rákényszerítették őket, hogy továbbálljanak, míg végül a vándorlás maga lett az életmód, mert úgy egyszerűbb. A felderítők éohringjai az utóbbi évtizedekben felkeresték a legjobb és legbiztonságosabb legelőket és ha megvolt az úticél, akkor az egész éothéod nép egyszerűen odavonult.

A vándorlás irányát gyakran a drádskolpák vagy más bölcselkedő éorhingek jelölték ki rituális alapon, ami újabb gyakori vitákra ad(ott) okot.

Éothéod társadalomról bővebben

A vándorlás alatt a nemzetségek gyakorlatilag együtt vertek sátortáborokat, hogy az éohringek el tudják látni a feladataikat, de így is rendszeresek voltak az összezördülések és az éohring feladatokat felülíró, nemzetségeken átívelő családi viszályok. A tulajdon továbbra is magán és családi maradt, a lovak, a csordák, a sátrak, a fegyverek, a vagyon mind-mind nemzetségi alapon öröklődik, hiába van a kondásoknak és marhapászoroknak külön éohringje.

Az északi népvándorlás kezdetén az éothéodok társadalma még mindig változásban van, az egyes éothodokat “régi” hagyományok és “új” hűségek húzzák különböző irányokba ha a két kötelessége, a vér (nemzetség) és a feladat (éohring) egymásnak ellentmond. Épp ezért vannak kifejezetten “szektás” éohringok akik több, de inkább kevesebb sikerrel próbálják meg a tagjaik nemzetségi vonalait elvágni, mint például a Ċiriċhād.

Az éohringekről bővebben

A legtöbb éothodnak nagyon fiatalon ki van jelölve az útja, hogy melyik éorhingbe kerül. Jellemző, hogy a közvetlen család vagy a nemzetségfő támasztja az elvárásokat az ifjú éothod felé, hogy márpedig harcosnak kell lenni, vagy felderítőnek kell lenni, vagy jobb lenne, ha te inkább mennél fát vágni. 

A különböző éohringeknek külünböző elvárásaik lehetnek a jelentkezőktől: a drádskolpáknál egy-egy mester vesz maga mellé egy tanítványt, aki  valami oknál fogva fogékonynak mutatkozik erre a furcsa szemmel nézett, magányos hivatásra, sőt, az is előfordul, hogy a rettegett dalnok egyszer megjelenik a sátorban, és kiválasztja az általa erre érdemesnek gondolt gyermeket… A Ċiriċhād vadászai kemény próbák elé állítják a szent elhivatással érkező jelentkezőket. A szolga éohringekbe olyanok kerülnek, akiket máshova nem engedtek be, a családja mindig is ilyen munkát végzett vagy szó szerint nem maradt neki semmi más. Márpedig valaki vagy teszi a dolgát, vagy az éothodok száműzik a pusztába, ahol a halál vagy a dicstelen Martalék várja.

Az éohring egy egész életre szól, nagyon ritkán fordulnak elő váltások. A drádskolpákhoz sokan még gyermekként kerülnek, a Ċiriċhād, Béma szent rendje viszont minden életkorból gyűjti tagjait, különleges esetben a szent elhivatás még éohringeken is átívelhet. A szolgák éohringjai a gyűjtő éohringek, ha a száműzetés sok lenne, akkor lehet menni fát vágni.

Az északi új idők azonban új szokásokat is hoznak, és hiába éohring váltás szinte példa nélküli, Frumgar törzsfő abban hisz, hogy az Igaz Király jelenlétében bármi megtörténhet…

Dicsőség és nemesség 

A különböző nemzetségi vérvonalakon belül is vannak nemesi, tisztavérű vérvonalak, nemzetségfők családjai. A nemesek természetesen dicső éorhingeket választanak, mint a harcosok vagy bölcselkedők éohringjei, míg a szolgavérűek és balkézi fattyak kvázi dicstelen éohringeket kapták és mehettek fát vágni. Némely éohring egyszerűen azért dicsőbb, mert ott több egyedi dicsőséget lehet szerezni harccal és az életed kockáztatásával, míg disznók makkoztatásánál erre nem sok esély kínálkozik…

Az éothodok harcos-dalnok kultúrájában azonban a kardot és dárdát tudni kell forgatni, csakúgy, mint a szavakat, hiába születik valaki nemesnek, ha kacskának vagy gyengének vagy némának bizonyul, akkor a családja kitagad(hatja) és mehet a szolgák közé fát vágni meg földet túrni.

A személyes dicsőség a nemzetséged és családod nevét öregbíti, a dicsőséggyűrűk száma korrelál a neked járó tisztelettel és megbecsüléssel. Ez azt jelenti, hogy a nemesektől még inkább elvárás, hogy rengeteg gyűrűjűk legyen és aki ezt nem teljesíti, az nyilván nem is igazi éothéod nemes. 

A sokgyűrűs dicsőséges és egy kevés gyűrűs nemes között a többgyűrűsnek jár nagyobb tisztelet, az ilyen anomáliák elkerülésére az elmúlt másfél évszázadban az volt a megoldás, hogy a rengeteg gyűrűt szerzett hősöket a nemzetségek előkelői egyszerűen nemesi rangra emelték. (Pontosabban: tetteivel nemesi rangra “emelte magát” és kiérdemelte.)

A szokások maradtak, de most, hogy az éothodok és éohringek ilyen kevesen vannak már, minden elvékonyodhat, talán ez is.

Dicsőséggyűrűkről

Az igazi hősöknek tíznél is több dicsőséggyűrűje is lehet, a táborban a dicsőséggyűrűk száma az alábbiak alapján várható:

• Haduraknál maximum 4-5 gyűrű van egy harcosnál. Nekik van a legtöbb, tekintve harci sikereik nagy számát.
• A Ċiriċhādban maximum  3-4 gyűrű van egy-egy vadásznál, levágott szörnyeik bizonyítékaként.
• A Drádskolpák dalnokainak némelyike 1 vagy akár 3 gyűrűt is szerzett élete folyamán, de már a három is nagyon ritka.
• A Csillag gyermekeinek szolga éohringjében maximum 1-2 gyűrű fordulhat elő néhány embernél. 
• A Martalék tagjai dicstelenek, nekik gyűrűik nem lehetnek.