A Sólyom meséje

Ma már kevesen emlékszünk arra a régi időre, amikor nem voltak zöldellő pusztáink, hanem messze északon, a hegyek tövében, hideg és kietlen tájon éltünk. Ma a langyos szellő a társunk a lovaglásban, és a végtelen puszta, de nem volt ez mindig így.

Akkor régen rossz idők jártak a falura. A tél szokatlanul hosszú volt, mire beköszöntött a késői tavasz, csontsoványra fogyott ember és ló egyaránt. A tavaszt forró és száraz, könyörtelen nyár követte. A gabona elszáradt, a kutak elapadtak, a patakok, folyók sekély, iszapos mocsarakká szikkadtak. Az ősz viharokkal érkezett. Villámok gyújtották fel, égették porrá az erdőt, aminek a gyümölcseiben annyira bízott az éothéodok éhező népe. És mire észbe kaptak, megint itt volt a tél…

Hetek óta hó fedte a tájat. Még a jómódúaknak is kétszer kellett számba venniük minden falatot, amit megettek, hát még a faluszéli kunyhóban, ahol a fiú a szüleivel és kishúgaival élt. Az apja minden nap útnak indult: tűzifát hozott, fagycsípte gyümölcsöt keresett, és megpróbált valami zsákmányt ejteni ügyetlenül átalakított eszközeivel, miközben bokáig süppedt a hóban, de minden nap kevesebbel tért haza. Egy estén pedig hiába várták, csak a farkasok vonyítása hallatszott a távolból. Reggel a fiú – noha mindenhová vágyott, csak a hidegbe nem – útnak indult, hogy megkeresse az apját.

Alig egy kőhajításnyira távolodott el a falutól, egy madarat vett észre a magasban. A friss hó már betemette az előző napi nyomokat, amelyeket követhetett volna, így a madár nyomába indult. Hamarosan meglátta: ott feküdt az apja, véresen, számos sebbel a testén, de élt.

– A sólymok mentettek meg. – mondta – Elűzték a farkasokat az éjjel. Ez pedig itt marad mellettem, hogy elvezessen ide téged. Kívánom, hogy mindig légy olyan, mint a sólyom, fiam. – azzal eszméletét vesztette.

Ettől a naptól kezdve a fiú járta a havas tájat, míg otthon a húgai az apjukat ápolták. Gyűjtötte a rőzsét, a fagyott gyümölcsöt, és közben újra és újra az égre tévedt a tekintete, a sólymot keresve. A sólyom pedig ott volt, minden nap messze a magasból követte a fiút.

Legyek olyan, mint a sólyom, dohogott magában, majd odakiáltott a madárnak:

– Gyere lejjebb, madár, hadd nézzem meg, milyen is vagy! Te jól látsz a magasból, de én nem látlak innen!

Hirtelen mintha lángra lobbant volna az agya. Hiszen a magasból ő is többet látna, mint innen, a hóba süllyedve! Felmászott egy fára, és lám, azonnal meglátta a nyúl üregét, amely sötét lyukként ásított a fehér tájban. Aznap bőséges vacsora került az asztalra a faluszéli kunyhóban. Másnap azonban hiába kereste a sólymot, hogy köszönetet mondjon, sehol nem látta.

Sikerén felbuzdulva a következő napokban egyre messzebbre tért a falutól. Lázasan kutatott az állatok nyomai után. Nem vette észre, hogy északira fordult a szél, hogy elsötétült a nap, hatalmas vihar ígéretét hordozva. Amikor lecsapott az ítéletidő, már nem tudott hazatérni, egy barlangba kényszerült. Csakhogy a barlangban nem volt egyedül – egy hatalmas farkas is itt húzta meg magát, várva hogy leszálljon az éj. Fenyegető morgását a vihar hangja sem nyomta el.

– Segítség! – kiáltotta a fiú, bár nem tudta, ki hallhatná meg őt.

A következő pillanatban ott termett a sólyom. Mint a villám, csapott le az égből, megsebesítette a farkast, de mire az utána kapott volna, már biztos magasságba röppent, és támadott újra. A farkas hamarosan visszavonulót fújt, a fiú pedig ámulattal nézte a madarat:

– Hogy te milyen gyors vagy! Én is ilyen gyors szeretnék lenni, akkor semmi nem menekülhetne előlem!

Másnap – az apja ellenkezésével mit sem törődve – kivezette a család egyetlen lovát, az igavonót az istállóból, és az ő hátán indult útnak. A sólyom ezúttal a falu szélén várt rá. A vállára röppent, elégedetten csattintott a csőrével, és már ott sem volt. A fiú a ruhájára nézett és meglepődött: ahol az előbb még a madár karma szorította, most csak néhány szakadás volt.

– Hogy neked milyen éles a karmod, barátom! – suttogta meglepetten. – Nekem is ilyen éles és gyors karmok kellenének.

Kísérletezni kezdett. Faágat hajlított, melyet a lova sörényének szálaival kötött meg. Apró köveket gyűjtött, pengeélesre dörzsölte őket otthon a tűz fényénél. Nem telt bele sok idő, a kezében volt a tökéletes fegyver: az íj.

Ettől a naptól kezdve együtt vadászott a sólyommal. Lova felvette vele a versenyt gyorsaságban, a fiú úgy látta meg a rejtőző vadat, ahogy még korábban senki, és nyílvesszői élesek voltak, mint a sólyom karma. Már nem csak a saját családját látta el élelemmel, hanem az egész falut. Mire beköszöntött a tavasz, mindenki áldotta a nevét.

Azon a napon, amikor az első rügyek pattantak a fákon, a sólyom az istálló kapuján várta a fiút. A fiú meglepődött, hiszen a barátja még sosem jött be a faluba. Hát még amikor a sólyom szóval szólt hozzá:

– Én most a családomhoz repülök. Itt megtettem, amire szükség volt.

– Mihez kezdek nélküled? Ki lesz a társam? – kérdezte a fiú elkeseredve.

– Sose aggódj! – felelte a madár – Te olyan vagy, mint a sólyom! Bár egyedül repülsz a puszta felett, de sosem leszel magányos, amíg van fészked, ahová hazatérhetsz. – azzal szárnyra kapott, és eltűnt a fiú szeme elől.

És valóban: a fiú hamarosan társakat gyűjtött maga mellé, megtanította őket a vadászat minden csínjára-bínjára, mégis jobbára egyedül lovagolt. De sosem volt magányos. Bármikor hazatérhetett a szülei házába, majd később a felesége és a gyermekei mellé. A sólymot többé sosem látta, de akárhány madár volt az égen, minddel üzenetet küldött neki.