A Ló Népének meséje

A Ló Népe vagyunk, a Nap gyermekei, a Föld szülöttei, a Szél testvérei; de emlékeznünk kell az időre, amikor még nem voltunk a Ló Népe, amikor még senkik és semmik voltunk, amikor vakon és tétován bolyongtunk a világban.

Akkor elborított minket a sötétség, és fáztunk, és barlangokba bújtunk éjszaka a homályban osonó fenevadak elől, és félelmünkben zokogtunk. És hallotta sírásunkat atyánk, a Nap, és elküldte hozzánk gyermekeit, a sasokat, és velük önnön kiontott vérét, a tüzet. És többé nem fáztunk, és többé nem féltünk, és messzire űztük a sötétség szörnyeit atyánk fényével.

Akkor gyengék voltunk és ügyetlenek, és nem volt mit ennünk, és nem volt hol laknunk, és nem voltak szavaink sem, hogy egymáshoz szóljunk. És látta balgaságunkat anyánk, a Föld, és elküldte hozzánk gyermekeit, az állatokat, és ők tápláltak minket, és tanítottak minket, és bölccsé tettek minket. És többé nem éheztünk, és pompás sátrakban nyugodtunk, és boldog szavakkal hálálkodtunk anyánknak.

Akkor körülvettek minket ellenségeink, és halállal fenyegettek minket, és mi kevesen voltunk, és nem tudtuk megvédeni magunkat. És látta veszedelmünket bátyánk, a Szél, és elküldte hozzánk gyermekeit, a lovakat, és ők a hátukra vettek minket, és együtt erősek lettünk, és szétszórtuk ellenségeinket, és senki meg nem állhatott előttünk.

Akkor eljött közénk az Tenger Népe, és szemük atyánk fényével ragyogott, és léptük anyánk szívdobbanásaként dörgött, és szavuk bátyánk hangjával zúgott. És szóltak nekünk a Nagy Ellenségről, akit szolgál a sötétség és a fenevadak és a hideg és a halál és minden ellenségeink; és mi szövetségre léptünk velük, és harcoltunk mellettük, és temérdek vért ontottunk értük, magunkét és az ellenségét.

Akkor a Tenger Népe Nyugatra ment, atyánkhoz és anyánkhoz és bátyánkhoz, és mi magunk maradtunk a földön, és többé nem tettük le más kezébe sorsunk.