A Kos meséje

Fenn a hegyekben északon, a föld adja a táplálékot, a föld adja az életet. A kemény, fekete földet azonban nem egyszerű megművelni, csak a legszilajabb, legkeményebb emberek tudják tolni az ekét, s csak a legerősebb állat tudja napestig húzni az igát. A kos, ezért is örvend nagy megbecsültségnek nálunk. Ez a rendíthetetlen, sokszor makacs állat, csak a legrátermettebbeknek és az őket igazán tiszteltben tartóknak adja meg azt a kegyet, hogy szelíden és kitartóan szolgálja őket és tegyen ezzel mindennap azért, hogy kenyér kerülhessen az asztalokra.  Sorsközösséget vállaltunk ezekkel az állatokkal, hiszen az ő erejük és a mi izzadságunk a föld porával keveredve válik étellé, életté.

Sokan nem tudják viszont, hogy a kos nem csak az igánkat vonja, sokkal több ennél nekünk, védelmezőnk és a ránk támadók rettegett ellensége.

Hideg téli este volt, farkasok vonítottak, a szél baljósan fütyült a sátraink és kunyhóink között, a lovak nyugtalanok voltak. Felderítők már napokkal korábban meghozták a hírt, hogy ellenség közeleg. Mindenre rátelepedett a már jól ismert, nyomasztó feszültség. Folyamatos őrségben váltottuk egymást, tüzek égtek a falu határában, férfiak és nők keze feszült meg még álmukban is a lándzsáikon.

Egyszerre csak elállt a szél, a lovak elnyugodni látszottak, az őrszemeink lassú, riadt mozdulatokkal egyenesedtek fel, s kezdték kémlelni a messzeséget. A hideg, mély csendet egy kürt hangja törte meg, s költöztetett velőtrázó ijedtséget a tagjainkba. A falu népe egyszerre ébredt, s ragadott fegyvert, hogy megütközhessen az ellennel.

Ádáz, vad harc kezdődött, ahol a vadak túlereje kezdte felőrölni a mieink testi erőfölényét. Végül körülzárták a falut, megint csend lett. Jól értettük, hogy elvesztünk és az ellenségünk a megadásra vár, de jól tudtuk azt is, hogy ha megadjuk magunkat elveszünk, s vele veszik minden, amit az őseink felépítettek és amit a gyermekeinkre akartunk hagyományozni. Félelem költözött a szívünkbe, de egyetlen csendes összenézésből tudtuk, hogy nem adhatjuk fel, készen álltunk, hogy az utolsó vérünkig harcoljunk, a népünkért.

Miközben újrarendeződöttünk, a többiek szemében lángoló tűz eloszlatta mindannyiunkban a legapróbb félelmet és kétséget is. Karjaink úgy feszültek, mintha a lándzsa helyett az eke szarvát markolnák, a lábak pedig mintha a kemény fekete földbe akarnának azzal mély barázdát szántani. Ádáz, makacs kiálltással adtuk a tudtukra, hogy nem adjuk fel, soha nem hátrálunk meg. Válaszul kisvártatva fekete áradatként indultak meg felénk elleneink. Elkezdődött hát az utolsó nagy roham.

Vártunk, hogy olyan közel kerüljenek hozzánk, amikor már jól látjuk őket, hogy ne a fák között kelljen megütközni velük. A vágtázó lovaik patájának robaja, felgyorsította a mi szívverésünket is. Mielőtt azonban nekiindultunk volna, új ritmus csatlakozott a vágtába, s ahogy oldalra pillantottunk, láttuk meg, hogy a kosok áttörik a karámot és a csorda jól rendezetten fordul be elénk, hogy aztán a vágtázóknak támadjon. A kosok s a mögöttük rohanó harcosaink veszteség nélkül vetettek véget a csatának, s arattak elsöprő, kíméletlen győzelmet a vadak felett. A kos újra életet adott a kemény, fekete földön.