A Holló meséje

A holló egy volt az Elsők közül. Azok közül, akik felismerték a bennünk rejlő lehetőségeket, mielőtt még mi magunk megláttuk volna. Alulról nézve szinte alig lehetett észrevenni. Senkinek nem tűnt fel, ahogy száll a magasban, és fekete szemeivel követi az emberek tetteit.

Egy fiú volt, aki először meglátta, ahogy egy fán ül és forgatja a fejét. Életében nem látott még ekkora hollót, tátott szájjal nézte és ahogy összeakadt a tekintetük, minden megállni látszott. Elnyelte a fiút a holló szemének sötétsége és a benne látott értelem. Társai lassan vették észre, hogy játszópajtásuk nem figyel oda a játékra. Ahogy a tekintetük követte a fiúét mind szörnyen megijedtek. Felvettek pár követ a földről, és elkezdték dobálni a hollót. Az egyikük szemen találta, mire ő hangos károgással elrepült. A fiú csak nézte, ahogy eltűnik a messzeségben.

Eltelt pár év, miközben a fiú felcseperedett: társaival együtt jártak vadászni, élvezték az élet örömeit.

Egyik vadászat alkalmával az ifjú elkalandozott a társaitól, és egy idegen ösvényen találta magát. Ahogy nézte az erdőt lóhátról, azon gondolkodott, hogy mi minden van a világon, amit még nem látott és nem ismer. Egyszer csak egy pataknál kötött ki, ahol leszállt a lóról, s a vízhez vezette. Míg a ló ivott, ő leült és elővette egy régen elkezdett faragványát. Ahogy ült, és nézte munkáját, keserűen gondolt vissza egy emlékre ifjú korából, amikor egy a faragványához hasonló csodálatos madarat üldöztek el a társai. Megbánása, hogy nem tett semmit akkor, a mai napig kísérte csendben, és az emlék hatására mindig keserű íz lepte el a száját. A kezében tartott alkotáson már régóta dolgozott – amikor egyedül volt elővette, és apránként haladt vele, egészen addig, amíg valaki meg nem zavarta. Olyankor mindig elrejtette, nehogy bárki is meglássa a művét. Mindig talált valamit rajta, amin javítani lehetett, ez alkalommal is, éles késével a szárnytollak megformálásával kezdett el foglalkozni. Meggörnyedve teljes odaadással faragta a kis tollakat. Az idő múlását észre nem véve dolgozott a patak parton.

Egyszer csak egy suhogó hangot hallott, s ahogy feltekintett, egy fekete árnyat látott a magasban. Ahogy figyelte, hirtelen valami leesett nem messze tőle. Fogta magát és a faragványt hátrahagyva odasétált, hogy megnézze közelebbről, hogy mi eshetett le. Ahogy nézte a földet, két fénylő fekete ékkövet vett észre a szürke kavicsok között. Felemelve csodálta őket, amikor károgást hallott. A hang felé fordulva, a patakparton az egyik bokron meglátta a hollót. Nagyobb volt, mint egy átlagos madár, és ahogy a fejét forgatta, láthatóvá vált az egyik szeme helyén lévő mélynek tűnő sebhely. Megdöbbenésében tátott szájjal nyúlt a holló felé, ami ezt figyelmen kívül hagyva először a kövek felé bökött a fejével, majd a ló mellett hagyott faragvány felé. A mozdulatra az ifjú is odakapta a fejét, és lassan, hogy el ne ijessze a madarat, visszasétált kezében tartott a drágakövekkel. Amikor odaért, lehajolt és felemelte a művét. Egyik kezében a drágaköveket tartva másikban az alkotását értetlenül nézett a hollóra, aki megint csak először a kövek felé, majd a faragvány felé bökött. A fiú nézte ezeket, és ahogy figyelte, egy hirtelen ötlettől vezérelve az egyik követ a szemnek kivájt lyukba illesztette. Tökéletesen illett oda. Ahogy a másikat is beillesztette, hirtelen több dolog is történt egyszerre. Az ösvényről az ifjú társai léptek elő, akik meglátva őt megrökönyödve álltak meg. Ezzel egyidőben a holló fülsüketítő károgásba kezdett, az ifjú kezében tartott szoborból pedig hirtelen fény áradt. Az fiú az eddigi kemény fa helyén puha tollakat érzett, az általa faragott holló helyett a kezében egy élőt tartott. Megdöbbenésében majdnem elejtette, de az fogta magát, és felszállt az ég felé. Az ifjú nem tudott mást tenni, csak nézte ahogy az alkotása eltűnik a messzeségben. Ekkor megint csak a holló felé kapta a fejét, aki elhallgatva ijesztően mozdulatlanul nézte őt.

„Mit se félj ifjú; tehetséged és kitartásod lenyűgözött. Pártfogásomba veszlek téged és minden társad, aki alkotásra adja a fejét. Ha elakadtok, vagy kifogytok az ötletekből, forduljatok hozzám és megsegítlek titeket.”

Amilyen hirtelen jött a hang, olyan hirtelen is halkult el. Az ifjú csak nézte a hollót, nem találta a szavakat, az pedig nagy szárnylendítésekkel elrepült. A patakpartra a hirtelen beálló néma csendet az ifjú társainak izgatott hitetlenkedései törték meg.

Miután visszatértek a vadászatról, népük  tagjai először nem akarták elhinni a fiatalok történetét. Az ifjú, hogy bebizonyítsa igazát, életében először mások előtt kezdett faragásba, és bár az emberek a történetet továbbra sem hitték el, azonban az ifjú tehetsége lenyűgözte őket. Ő pedig a holló pártfogásán és a történteken felbátorodva egyre több és több alkotást készített, fán kívül több anyagot is kipróbálva. Kétkezi alkotásainak messze földön híre kelt azok valósághoz való hűségük miatt, de többet nem hozott létre olyat, ami élővé vált volna. Tehetsége miatt tanítványok gyűltek köré, s így alakult ki az első kézműves Éorhing, mely békeidőben kézművességgel, háborúban pedig az előbbihez kötődő kovácsmesterséggel foglalatoskodott. A holló pedig hű maradt szavához, s a távolból mindig figyelemmel kísérte pártfogoltjait, és amikor valakit elhagyott a múzsája, közbe lépett, és megsegítette.